Amikor a kétszeres olimpiai bajnok műugró, Greg Louganis az 1988-as olimpia selejtezőjében az egyik ugrásnál visszaverte a fejét a deszkába, ennek ellenére bejutott a másnapi döntőbe, és aztán azt meg is nyerte, ezzel a harmadik olimpiai aranyérmét szerezve (majd másnap a negyediket), mindenki elragadtatva ünnepelte az élő legendát, a tökéletes ugrásokat végrehajtó sportolót. Edzőjén kívül csak néhány ember tudta, hogy Louganis az egyik legboldogtalanabb ember a földön, az élete romokban hever, depressziós, testében a 80-as évek legrettegettebb vírusa tombol, és ezt csak tetézi a lelkiismeret-furdalás, hogy ha icipici is rá az esély, de talán meg is fertőzött ezzel néhány mit sem sejtő sportolót és orvost.

A legendás műugró megpróbáltatásai már egészen kicsi korában elkezdődtek. Vér szerinti szülei tizenöt évesek voltak, amikor született, a fiú szamoai, a lány svéd származású. Nyolchónapos korában fogadta örökbe a Louganis-házaspár, és akkor, egy pár évig, kicsi gyerekként talán boldog is volt. Elképesztő akrobatikus tehetsége már egészen korán, kétéves kora előtt megmutatkozott, ezért táncolt és tornázott, majd elég hamar megtalálta a műugrást is magának. Az ezekben a sportágakban elért sikerei kicsit kompenzálták frusztrált mindennapjait, ahol apja nem foglalkozott vele, asztmás és allergiás volt – bár ez igazán semmiség ahhoz képest, hogy iskolásként mennyire szenvedett attól, hogy annyi minden miatt kilóg a sorból. Zárkózott és gátlásos gyerek volt, a bőre sötétebb volt, mint a többieké, emiatt folyton csúfolták és gúnyneveket aggattak rá. Ezt tetézte, hogy nem tudott rendesen megtanulni olvasni – és mivel diszlexiáját csak jóval később diagnosztizálták, ez is az elszigetelődésre és magányosságra adott csak újabb okot. A műugrás az életemet mentette meg – állítja. Minden napja akörül forgott. Ha jól ment az edzés, jó volt a napja, ha rosszul, akkor el volt rontva.

Hiába látszott, hogy képességei, harmonikus mozgása, testfelépítése és kidolgozott izmai arra predesztinálják, hogy kiemelkedő műugró legyen, az uszodán kívüli életének frusztrációi a depresszió szélére sodorták a fiatal Louganist, aki kamaszkorában még öngyilkosságot is megkísérelt.

Aztán jöttek a komolyabb sikerek: elkezdte megnyerni az amerikai országos bajnokságokat (összesen 47 országos bajnoki címe van), a ’76-os montreali olimpián pedig ezüstérmet szerzett. 16 évesen ez kiváló teljesítmény volt, de neki ez is csak a csalódásai számát gyarapította. A ’80-as, moszkvai olimpián nem tudott elindulni az amerikai bojkott miatt – ha a politika nem szól bele a sportba, akkor ma talán nem négyszeres, hanem hatszoros olimpiai bajnok lenne. A ’84-es olimpián ugyanis már megnyerte a 3 méteres műugrást és a 10 méteres toronyugrást is, bár egyébként nem gyakori, hogy valaki mind a két számban ilyen kiemelkedő teljesítményt nyújtson. Mellékesen közben öt világbajnoki címet is szerzett.

 És akkor jött 1988, az év, ami a két olimpiai bajnoki cím mellett annyi fájdalmat és terhet is hozott magával. Ekkorra már tudta, hogy a sok mássága mellett még ott van a nagy klasszikus is: meleg. Teljesen eltitkolni nem tudta, nem is akarta, de nem is verte nagydobra. Az uszodában a csapattársai tudtak róla – nem is akart vele senki egy szobában aludni az edzőtáborokban... És ebben sem volt szerencséje: bántalmazó kapcsolatban élt, amelyben a partnere kihasználta, ellopta a pénzét, és verte. Majd amikor már szakítottak, megtudta, hogy a férfi AIDS-ben haldoklik. Akkor elrohant tesztet csináltatni, és az olimpia előtt pár hónappal kiderült, hogy ő is HIV-pozitív.

 A nyolcvanas években a HIV-vírus egyet jelentett a halálos ítélettel. Mindenki félt tőle, mint a tűztől, és aki megkapta a vírust, az alapvetően nem lehetett más, mint egy partnereit folyamatosan váltogató rohadt buzi, aki talán még drogos is. Ezzel szemben állt a tökéletes testű, egészséges olimpiai bajnok sportoló képe, aki a nemzet egyik büszkesége volt, hiszen azzal a csodával, amit a levegőben művelt, saját sportágában már elindult a halhatatlanság felé. És akkor edzője és orvosai tanácsára úgy döntött, hogy betegségét nem hozzák nyilvánosságra, az olimpiai csapatban sem mondják el senkinek. Súlyos döntés volt. Négyóránként szedte a gyógyszerét, nem tudhatták, hogy nem fog-e megbetegedni, hogy emiatt nem kell-e lemondania a versenyt – az viszont fel se merült, hogy verseny közben baleset érheti, hogy összevérezheti a medence vizét. Pedig ez történt. Eleve drámai volt, hogy az, akinek akár verseny nélkül is oda lehetett volna adni az aranyérmet, elront egy ugrást és beüti a fejét. De az a pár ember, aki tudta a hátteret is, óriási dilemma elé került. „Megbénított a félelem” – mondta később erről a pillanatról. Pontosan tudta, mi forog kockán. Öt perc alatt kellett eldöntenie, hogy folytatja-e a versenyt, és hogy szól-e a fertőzöttségéről. Túl sokat dolgozott és túl messzire jutott ahhoz, hogy feladja. Gyorsan összevarrták a fejét egy ötcentis varrással, odaállt a következő ugráshoz, és olyat ugrott, hogy tombolt az uszoda. Bár gyakorlatilag egy ugrásnyi pontszámmal kevesebbje volt, mint a többieknek, bejutott a másnapi döntőbe, és meg is nyerte azt. Sőt, két nappal később a tízméteres verseny után is az ő nyakába akasztották az aranyérmet.

Belül azonban sokkos állapotban volt. Az orvos, aki összevarrta a sebét, kesztyű nélkül dolgozott. A medencében ott volt a fertőzött vére, ha csak pár csepp is az óriási mennyiségű klóros vízben – nem tudhatta, hogy ennek milyen következményei lesznek.

Senkit nem fertőzött meg – mérhetetlenül kicsi lett volna rá az esély –, de a lelkiismeret-furdalás nem hagyta nyugodni aztuán sem, hogy sikerei csúcsán visszavonult a műugrástól. Élhetett volna csendben, nyugodtan a kutyáival (harrypotteresek figyelmébe: a hatból három kutyája neve: Gryff, Dobby és Hedwig), de ehelyett könyvet írt Breaking the Surface címmel, amiből 1996-ban ugyanezzel a címmel – magyarul A felszín alatt – tévéfilmet is készítettek. Könyvében nem titkol semmit, öt hétig vezeti vele a New York Times bestseller-listáját, és Oprah Winfrey és Barbara Walters műsoraiban először beszél nyíltan arról, hogy meleg és HIV-pozitív.

A következő időszakban a szponzorai mind felbontották vele a szerződést, kivéve a Speedót, aki kiállt mellette, és egészen 2007-ig voltak üzleti kapcsolatban. Addigra, mostanra Louganis élete rendeződött. Elfogadta önmagát, és az emberek is elfogadták őt. A HIV-vírus már nem jelent egyet a halállal, Louganis jól van, magánélete is rendben van, sőt a londoni olimpia előtt felkérték, hogy legyen az amerikai olimpiai műugrócsapat mentora. Talán először lehet igazán boldog életében.